| Köztudomású, hogy aki „okos”, az New Yorkból jön, s minthogy Megúszta Szilárd úr New Yorkból jött, Szilárd úr okos volt; s ha ez netán még közvetett bizonyításra szorulna, nos – Szilárd úr újságot szerkesztett. Egyetlen gyöngéje pulykamérge; konoksága ugyanis, amivel megvádolták, minden volt, csak a gyöngéje nem; ô maga, teljes joggal, éppen fô erôsségének tekintette.
Így hát bebizonyítottam, hogy Megúszta Szilárd úr okos ember volt; az egyetlen alkalom, amikor nem tett tanúbizonyságot tévedhetetlenségérôl, az volt, amikor minden okosok törvényes otthonát, New Yorkot odahagyván Rôtszakállúfrigyesváradra vagy más, hasonló nevű városba költözött, Nyugatra.
De méltányosnak kell lennem vele szemben, és meg kell mondanom; mikor végleg eltökélte, hogy ott telepszik le, azt hitte, hogy az ország e csücskében nincsen újság, s következésképpen szerkesztô sem. Mikor megindította a „Hírharang”-ot, az remélte, hogy mindenestôl övé a tér. Szent meggyôzôdésem, hogy álmában se jutott volna eszébe Rôtszakállúfrigyesváradon verni tanyát, ha tudja, hogy Rôtszakállúfrigyesváradon már él egy úriember, bizonyos Mindenes János (ha jól emlékszem), aki már évek óta békésen hízik azon, hogy szerkeszti és kiadja a „Rôtszakállúfrigyesvárad és Vidéké”-t. Így hát csupán tájékozatlanságának tulajdonítható, hogy Szilárd úr Rôtsza... vagy egyszerűség kedvéért mondjuk, Váradon – találta magát, minthogy azonban ott találta magát, elhatározta, hogy nem lesz hűtlen jelleme konok... azaz szilárdságához, és marad. Maradt is; sôt kicsomagolta nyomdagépét, betűit stb. stb., hivatali helyiséget bérelt épp a „Vidéké”-vel szemközt, és a megérkezése utáni harmadik reggel kiadta a „Rôtsza...” azaz „Váradi Hírharang”-ot – mert ha jól emlékszem, ez volt a lap címe.
A vezércikk, minden tódítás nélkül, ragyogó volt. Metszô éllel írt a viszonyokról általában, ami pedig a „Vidéke” szerkesztôjét illeti, ôt éppenséggel ízekre szedte. Szilárd egyik-másik megjegyzése olyan lángoló volt, hogy Mindenes Jánost, bár ma is él és virul, kénytelen-kelletlen azóta is mindig szalamandernek látom. Nem állítom, hogy szó szerint tudom idézni a „Hírharang” vezércikkének valamennyi bekezdését, egyik azonban, emlékszem, így szólt:
„Ó, persze! Ó, értem! Ó, kétségtelen! E szerkesztô a szomszédban – lángész! Ó, egek! Ó, szerelmes egek! Mi vár még e világra? O tempora! O mores!
E filippika – klasszikus és csípôs egyszerre – mint a bomba robbant Várad eleddig oly békés polgárai közt. Izgatott emberek verôdtek csoportokba az utcasarkokon. Mindenki szívbéli aggódással várta a fennkölt Mindenes válaszát. Másnap meg is jelent, és hangzott pedig a következôképpen:
„Idézzük a »Hírharang« tegnapi számának egyik bekezdését: »Ó, persze! Ó, értem! Ó, kétségtelen! Ó, egek! Ó, szerelmes egek! O tempora! O mores!« Hát ez a fickó maga is csupa e. Nincs is a mondanivalójának se sava, se borsa, csak mekeg. Ami azt illeti, nem hisszük, hogy ez a csavargó egyáltalán le tudna írni egyetlen szót is, amiben e nincs. Vajon ez az e-zés csak az ô szokása? Errôl jut eszembe, nagyon is sietve jött el a legsötétebb keletrôl. Más is nyekereg ott úgy, mint kegyelmed? Ej, ej, szentem, ez keserves!”
Nincs szó, amely leírhatná Szilárd úr felháborodását e botrányos állításon. Elvei hajlékonyak lévén, láthatólag nem is az lobbantotta lángra haragját, mint az ember hitte volna, hogy a becsületét érte támadás. A stílusát gúnyolták ki, ez keserítette halálra. Micsoda? Ô, Megúszta Szilárd, képtelen leírni egy szót is, amiben e nincs? Majd megmutatja ô ennek a senkiházinak, hogy téved! Igen, hamarosan látni fogja, hogy mekkorát téved, az öntelt csibésze! Ô, békástavi Megúszta Szilárd majd bebizonyítja ennek a Mindenes Jánosnak, hogy ha neki úgy tetszik, igenis meg tud fogalmazni egy bekezdést – mit! egy egész cikket –, amelyben egyszer sem – egyetlenegyszer sem – fordul elô ez a nyamvadt betű. Nem: ezzel csak a nevezett Mindenes János malmára hajtaná a vizet. Márpedig ô, Megúszta Szilárd akármi jöttment Mindenes János szeszélye kedvéért nem változtat a stílusán. Vesszen a gonosz gondolat! Lobogjon fennen az e betű! Kitart az e mellett. E-zni fog! Amennyire csak e-zni lehet!
A „Hírharang” következô számában a nagy Megúszta merész elhatározása lázában mindössze az alábbi szerény, ámde határozott hangú bekezdéssel utalt e szerencsétlen ügyre:
„A »Hírharang« mély tisztelettel fölhívja a »Vidéke« nagyra becsült figyelmét, hogy holnapi számában megragadja az alkalmat, és megkísérli meggyôzni ôt, a »Vidéké«-t, hogy a »Hírharang« maga is el tudja dönteni, és el is dönti, hogy milyen stílusban írjon. A »Hírharang« eltökélt szándéka, hogy bizonyítékkal szolgáljon a »Vidéke« számára: az a fölényes, sôt lesújtó kritika, amit a »Vidéke« gyakorolt, a függetlenségéért lángoló »Hírharang«-ot olyan vezércikk írására ihlette, amelyben a »Hírharang«, a »Vidéke« legalázatosabb szolgája neki, a »Vidéké«-nek ôszinte örömöt akarván szerezni, e gyönyörű betűt – a Szerelem e nélkülözhetetlen magánhangzóját –, mely sajnálatos módon mégis annyira sérti a »Hírharang« olyannyira kifinomult ízlését, nem kívánja mellôzni. Fel, barátim!”
S hogy e homályosan sejtetett, de egyértelműen be nem jelentett szörnyű fenyegetését valóra váltsa, a nagy Megúszta Szilárd elzárta fülét minden könyörgés elôl, amely „kézirat”-ra irányult, s a nyomdászt szerényen fölkérte, hogy menjen a „p..olba”, mikor az vele (a „Hírharang”-gal!) közölte, hogy „ideje már a lapot nyomdába adni”; elzárta a fülét minden elôl, mondom, s hajnalig ült a nagy Megúszta Szilárd, fogyasztotta az éjjeli mécs olaját, és elmerült annak az igazán páratlan vezércikknek fogalmazásában, amelynek eleje így hangzott:
„Rendes ember cselekedte ez? Nem! Egyet tehet, kedvesem: elmegy. Helyesebb lesz! El, messze, messze; cseveghet, merenghet, kellemkedhet. S nem kell keseregjen csekélységeken. Nem megy? Helytelen. Vésse emlékezetébe: kedvem ellen tesz, kegyetlen kedvet kelt bennem e kerge tette. Nem fenekedem, nem fenyegetem: de szerencsétlen lesz, ezt leszegezem kereken. Velem kezd? Velem?! Kerge teve, lehetetlen elmebeteg! Szedte-vette-teremtette: eredj, menj, messze, égbe, tengerre, keletre, veszekedett sebesen, de el!”
A nagy Megúszta Szilárdot, igen érthetôen, megviselte e szörnyű erôfeszítés, s így aznap éjjel már nem is akart csinálni semmit. Kéziratát határozottan, eltökélten, sôt hatalma tudatában nyújtotta át a várakozó nyomdászinasnak, majd ráérôsen hazasétált, és kimondhatatlan méltósággal ágyába hanyatlott.
Közben a nyomdászinas, akire a kéziratot rábízta, lóhalálában futott az emeletre a szedôszekrényhez, s azon nyomban hozzáfogott, hogy a kéziratot kiszedje.
Elôször is belenyúlt a nagy R rekeszébe, mert a szöveg a „Rendes” szóval kezdôdött, és diadalmasan kiemelt egy nagy R-et. Sikerétôl mámorosan, elvakult türelmetlenségében tüstént rávetette magát a kis e rekeszére – ám ki tudná leírni elszörnyedését, mikor ujja üresen emelte ki onnan csipeszét? Ki tudná lefesteni megdöbbenését és haragját, mikor a rekeszt ujja hegyével végigtapogatva ráébredt, hogy hiába tapogatja, mert a rekesz üres? Egyetlen kis e nem akadt a kis e-k rekeszében; s ahogy félénken rápillantott a nagy E-k rekeszére, szörnyű rémülettel tapasztalta, hogy az ugyancsak üres. Megrettenése arra indította, hogy odafusson a nyomdászhoz.
– Uram! – mondta zihálva. – E-k nélkül nem tudok kiszedni semmit!
– Mit beszélsz? – morogta a nyomdász, aki gyilkos kedvében volt, hogy kénytelen ilyen soká fönn maradni.
– Uram, lába kelt a nyomdában minden e-nek, nincsen se nagy, se kicsike.
– Hogy az ördögbe tűnt el a szekrénybôl mind?
– Nem tudom, uram – mondta az inas –, de azt tudom, hogy a „Vidéké”-tôl az egyik inas itt lábatlankodott egész éjszaka, biztos az fújta meg.
– Hogy vesznének meg! Biztos az – felelte a nyomdász, és elvörösödött mérgében. – Amondó vagyok, Bob, kisöreg, az elsô adandó alkalommal menj át, és csapd meg az összes i-jüket, sôt – hogy a fene egye meg – a z-iket is.
– Meg én – felelte Bob, kacsintott, és összeráncolta homlokát. – Majd megmutatom én nekik. Majd mondok én nekik egyet-mást; de addig is mi lesz a kézirattal? Ma éjjel nyomdába kell kerülnie, különben a kutya se fizet, és...
– Egy büdös vasat se – szakította félbe a nyomdász mély sóhajtással, jól megnyomva a „büdös” szót. – Nagyon hosszú a cikk, Bob?
– Nem mondhatnám, hogy nagyon hosszú – mondta Bob.
– Nohát akkor! Csinálj, amit tudsz. Ha egyszer nyomdába kell kerülnie – mondta a nyomdász, aki nyakig volt a munkában –, akkor szúrj be valami más betűt az e helyett, úgyse olvassa el a kutya se a fickó zöldségeit.
– Rendben van – felelte Bob –, meglesz! – És már futott is a szedôszekrényhez. – Nagyon jó, jól odamondogat nekik, ahhoz képest, hogy nem is káromkodós ember. Majd én teszek róla, hogy kiszúrjuk a szemüket, mi? A fene a gyomrukba. Tudom én, hogy mit kell csinálni! – Noha Bob csak tizenkét éves volt, és nem ütötte meg a másfél métert, ha harcra került a sor, a maga kicsiségében felért bárkivel.
Az itt leírt kényszerhelyzet minden nyomdában elôfordul, bár meg nem mondhatom, hogy mi a magyarázata; a tény azonban vitathatatlan, s ha elôfordul, hát x-szel helyettesítik a hiányzó betűt. Bizonyára azért, mert a szedôszekrényben a x-bôl akad a legtöbb felesleg, vagy legalábbis akadt régen, oly hosszú ideig, hogy azóta ez már a nyomdászok közt egyenesen szokássá vált. Ami Bobot illeti, eretnekségnek vélte volna, hogy a hiányzó betűt ilyen esetben mással pótolja, mint x-szel.
– Meg kell x-eznem a bekezdést – mondta magában, amint döbbenten olvasott –, de ennél e-zôbb szöveget én még nem láttam életemben! – Szemrebbenés nélkül beszúrta az x-eket, és a szöveg így x-esen került a nyomdába.
Másnap reggel Várad lakói majd hanyatt estek, mikor a „Hírharang”-ban az alábbi szokatlan vezércikket olvasták:
„Rxndxs xmbxr csxlxkxdxtx xz? Nxm! Xgyxt txhxt, kxdvxsxm: xlmxgy. Hxlyxsxbb lxsz! Xl, mxsszx, mxsszx; csxvxghxt, mxrxnghxt, kxllxmkxdhxt. S nxm kxll kxsxrxgjxn csxkxlysxgxkxn. Nxm mxgy? Hxlytxlxn. Vxssx xmlxkxzxtxbx: kxdvxm xllxn txsz, kxgyxtlxn kxdvxt kxlt bxnnxm x kxrgx txttx. Nxm fxnxkxdxm, nxm fxnyxgxtxm: dx szxrxncsxtlxn lxsz, xzt lxszxgxzxm kxrxkxn. Vxlxm kxzd? Vxlxm?! Kxrgx txvx, lxhxtxtlxn xlmxbxtxg! Szxdtx-vxttx-txrxmtxttx: xrxdj, mxnj, mxsszx, xgbx, txngxrrx, kxlxtrx, vxszxkxdxtt sxbxsxn, dx xl!”
E rejtélyes, boszorkányos vezércikk hihetetlen felzúdulást keltett. Az emberek agyában megfogamzott a gondolat, hogy e hieroglifák valami szörnyű árulást rejtenek; megrohanták Megúszta Szilárd lakását, hogy fölmagasztalják a lámpavasra; de Megúszta úrnak nyoma veszett. Elillant, ki tudja merre; még a kísértetét se látta többé senki.
A népharag, minthogy jogos alanyát képtelen volt meglelni, lassan-lassan elült; de üledékként ott maradt utána a szerencsétlen ügyrôl alkotott véleményének zagyvaléka.
Volt aXXűz, aki az egészet maXimális szemtelenségnek vélte.
Volt, aki azt hitte, hogy Megúszta úr meXállt lélek.
Egyesek szerint az egész ügyet érdemes meXívlelni.
Néhányan már hallani se akartak róla, mert megfeXi a gyomrukat.
Mások szaXempontból mérlegelték a kérdést.
Egy azonban fiX – állapította meg mindenki –, Megúszta úr oXerűtlenül viselkedett; s minthogy sehol sem lelték az egyik szerkesztôt, fölmerült az ötlet, hogy kössék fel a másikat.
Kialakult egy józanabb vélemény is: nem érdemes az egésszel törôdni, mert úgyse érinti más buXáját, csak az eltűnt Megúszta úrét. Érteni persze nem értette senki, még a város matematikusa is bevallotta, hogy ilyen homályos problémával mit sem tud kezdeni. Az X – tudja mindenki – ismeretlen mennyiséget jelöl, de ebben az esetben (ha jól megfigyeljük), ismeretlen mennyiségű X-szel találkozunk.
Bob, a nyomdászinas véleménye (arról, hogy ô X-ezte meg a cikket, hallgatott, mint a sír) nem keltett akkora figyelmet, amekkorát szerintem megérdemelt volna, bár nyíltan és bátran kifejtette. Az mondta, neki az ügy felôl semmi kétsége, világos az egész: Megúszta urat „képtelenség volt rávenni, hogy úgy igyék, mint más rendes ember, furton-furt nyakalta a sört, hát persze hogy megvadult, attól X-elt át mindent, az fix”.
írta:Edgar Allan Poe | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
