| Nem várom és nem is kívánom, hogy elhiggyék ezt a fölötte képtelen, de mégis nagyon egyszerű történetet, amelyet írásba készülök foglalni. Ôrült volnék, ha azt várnám, amikor én magam sem bízom érzékeimnek a tanúságában. Pedig nem vagyok ôrült – és az is bizonyos, hogy nem is álmodom. De holnap meghalok, és ma szeretnék könnyíteni a lelkemen. Közvetlen célom az, hogy világosan, röviden és minden kommentár nélkül a világ elé tárjak egy csomó merôben házi eseményt. Ezek az események, a maguk következményeiben, rémítettek – gyötörtek – tönkre tettek engem. De nem szándékom magyarázgatni ôket. Az én számomra alig jelentettek mást, mint borzalmat – mások talán inkább groteszknek, mint rémesnek találják majd ôket. Lehet, hogy késôbb akad olyan értelem, amely józan dolgokra vezeti majd vissza az én fantazmagóriáimat – nyugodtabb, logikusabb és az enyémnél kevésbé ingerlékeny értelem, amely azokban a körülményekben, amiket én félelemmel részletezek, nem lát majd semmi egyebet, mint igen természetes okok és okozatok mindennapi összefüggését.
Gyermekkorom óta úgy ismertek, mint hajlítható, szelíd természetet. Lágyszívűségem annyira szembeötlô volt, hogy pajtásaim állandóan csúfoltak érte. Különösen szerettem az állatokat és szüleim egész sereg különféle háziállattal ajándékoztak meg. Velük töltöttem el idôm túlnyomó részét és akkor voltam legboldogabb, mikor etettem és cirógattam ôket. Ez a jellemvonásom, amint növekedtem, egyre jobban kifejlôdött és férfikoromban ez volt örömeimnek egyik legfô forrása. Aki szeretett valaha egy hű és okos kutyát, annak fölösleges sokat magyaráznom, miféle és milyen nagy élvezet az, amelyet ily módon szerezhetünk. Az állatok önzetlen és önfeláldozó szeretetében van valami, ami valósággal meghajtja azt, akinek gyakran volt alkalma kipróbálni az ember értéktelen barátságát és gyatrahűségét.
Korán megházasodtam és boldog voltam, hogy feleségemben rokontermészetű élettársra leltem. Mikor észrevette, mennyire vonzódom a háziállatokhoz, megragadott minden alkalmat, hogy beszerezze közülük a legkedvesebbet.
Volt több madárkánk és aranyhalunk, egy szép kutyánk, több tengeri nyúlunk, egy kis majmunk és egy macskánk.
Ez az utóbbi rendkívül nagy és szép állat volt, egészen fekete, és csodálatosan okos. Mikor a macska értelmességérôl beszélgettünk, a feleségem, aki voltaképp egy csöppet sem volt babonás, gyakran tett célzást arra az ôsrégi néphitre, amely minden fekete macskát elvarázsolt boszorkánynak tart. Nem mintha komolyan hitt volna ô maga is ebben, és én egyáltalán azért említem csak a dolgot, mert véletlenül épen eszembe jutott.
Plútó – ez volt a macska neve – a kedvenc állatom és játszópajtásom volt. Én magam etettem, és Plútó a nyomomban volt, akármerre fordultam a házban. Sôt csak nagy nehezen akadályozhattam meg, hogy el ne kísérjen akkor is, amikor elmentem hazulról.
Barátságunk így tartott több éven át; de eközben (pirulva vallom meg) egész kedélyem és jellemem – az iszákosság ördögének hatása alatt – gyökeresen megváltozott, mégpedig rossz értelemben. Napról-napra szeszélyesebb és ingerlékenyebb lettem és egyre kevésbé kíméltem mások érzékenységét. Nem átalltam durva szavakkal illetni a feleségemet, sôt végül még kezet is emeltem rá. Természetesen megérezték természetem megváltozását az állataim is. Nemcsak hogy elhanyagoltam ôket, hanem rosszul is bántam velük. Plútót azonban még mindig megbecsültem és nem kínoztam, noha a nyulakat, a majmot, sôt a kutyát is minden teketória nélkül helyben hagytam, valahányszor véletlenül, vagy azért, mert ragaszkodtak hozzám, az utamba kerültek. De nyavalyám egyre jobban elhatalmasodott rajtam – mert van-e nagyobb nyavalya az alkoholnál! – és végül már Plútó is, amely immár megöregedett és ennélfogva egy kicsit morcos lett – Plútó is kezdte megszenvedni gonoszságomat.
Egyszer éjszaka, amikor alaposan berúgva tértem haza a városból, az egyik rendes lebujomból, azt képzeltem, hogy a macska bújik elôlem. Megragadtam, és Plútó ekkor, megrettenve erôszakosságomtól, a fogaival jelentéktelen sebet ejtett a kezemen. Nyomban ördögi düh vett erôt rajtam. Mintha más emberré lettem volna. Eredendô lelkem mintha hirtelen kimenekült volna a testembôl s minden idegrostomat a pokolinál is pokolibb gonosz indulat szállta meg, amely a pálinkából táplálkozott. Tollkést rántottam elô mellényem zsebébôl, kinyitottam, a szegény párát torkon ragadtam és az egyik szemét óvatosan kivájtam a gödrébôl. Pirulok, éget a szégyen, borzadok, miközben leírom ezt az átkozott kegyetlenkedést.
Reggel, mikor megint észre tértem – miután kialudtam az éjjeli tivornya gôzét – félig borzalom, félig lelkifurdalás fogott el a bűn miatt, amelyet elkövette; de legföljebb gyönge, bizonytalan érzésrôl volt szó, amely a lelkemet nem érintette. Belemerültem újra a dorbézolásba, és csakhamar borba fojtottam cselekedetemnek minden emlékét.
A macska eközben lassan kiheverte a dolgot. Igaz, hogy elvesztett szemének a gödre rémes látvány volt, de maga az állat látszólag nem szenvedett többé. Úgy járt-kelt a házban, mint rendesen, de érthetô, hogy közeledtemre rémülten menekült elôlem. Régi énembôl megmaradt még bennem annyi, hogy eleinte rosszul esett, hogy ez a teremtmény, amely valaha úgy szeretett, most íme nyilvánvalóan irtózik tôlem. De ezt az érzést csakhamar bosszankodás váltotta fel. Majd pedig, hogy végleg és visszavonhatatlanul tönkretegyen, fölébredt bennem a CSÖKÖNYÖSSÉG szelleme. Errôl a szellemrôl a filozófia nem emlékezik meg. Pedig a lelkem életérôl sem vagyok jobban meggyôzôdve, mint arról, hogy a csökönyösség az emberi szív egyik legelemibb ösztöne – egyike azoknak a láthatatlan eredendô tehetségeknek vagy érzéseknek, amelyek az Ember jellemét irányítják. Van-e, aki százszor is nem kapta rajta magát azon, hogy valami hitvány vagy együgyű dolgot követ el, pusztán azért, mert tudja, hogy nem volna szabad elkövetnie? Nem él-e bennünk örökösen az a hajlam, hogy legjobb belátásunk ellenére is megszegjük a Törvényt, csak azért, mert tudjuk, hogy törvény? Fölébredt bennem, mondom, a csökönyösségnek ez a szelleme, hogy végkép tönkretegyen. A léleknek az a feneketlen vágyódása, hogy önmagát kínozza – hogy erôszakot kövessen el saját természetén – hogy rosszat tegyen pusztán a rossz kedvéért – ez sarkallt arra, hogy folytassam és fejezzem be teljesen azt az igaztalanságot, amivel az ártatlan macskát sújtottam. Egy reggel, hidegvérűen, hurkot vetettem a nyakára és felakasztottam, mert tudtam, hogy szeretett, és mert éreztem, hogy nem szolgáltatott okot arra, hogy haragudjam rá; felakasztottam, mert tudtam, hogy amikor ezt teszem, bűnt követek el – halálos bűnt, amely annyira veszélyezteti halhatatlan lelkemet, hogy talán, ha ugyan ez lehetséges, megfosztja még a legkönyörületesebb és legfélelmetesebb Isten végtelen kegyelmétôl is.
Éjszaka, aznap, amikor ezt a kegyetlen cselekedetet végrehajtottam, tűzi lárma riasztott fel álmomból. Ágyam függönyei lángoltak. Az egész ház lobogó lánggal égett. A feleségem, egy cselédlány, meg én csak nagy nehezen menekültünk ki a tűzvészbôl. A pusztulás teljes volt. Minden földi vagyonom odalett, s én ettôl fogva átengedtem magam a kétségbeesésnek.
Nem vagyok oly ostoba, hogy okozati összefüggést keressek e szerencsétlenség és az elkövetett szörnyűség között. De egymást követô tények sorát mondom el, és nem akarok kihagyni a láncból egyetlen elképzelhetô szemet sem. Másnap a tűz után fölkerestem a romokat. A fal egyen kívül mind beomlott. Ez a kivétel egy nem igen vastag elválasztófal volt, a háznak körülbelül a közepén, és ehhez támaszkodott volt ágyamnak a feje. A gipszvakolat nagy mértékben ellenállt itt a tűz hatásának, valószínűleg azért, mert nemrég rakták rá a falra. E körül a fal körül sűrű tömeg szorongott, s néhány ember mintha a fal egy bizonyos részét vizsgálta volna nagyon alapos és mohó figyelmességgel. Ezek a szavak: „Furcsa!” – „Különös!” – és más hasonló kifejezések felébresztették kíváncsiságomat. Közelebb mentem és a fehér felületen, mintha csak lapos dombormű lett volna, egy óriási macska valóban csodálatos hűségű alakját láttam. Az állat nyakára kötél csavarodott.
Mikor megláttam ezt a kísértetet – mert az elsô tekintetre alig tarthattam másnak – nem gyôztem ámulni, és szörnyen megrémültem. De végül megsegített a logika. Emlékeztem rá, hogy a macskát a házzal szomszédos kertben akasztottam fel. A tűzi lármára ezt a kertet nyomban ellepte a sokaság. Valaki bizonyosan levágta a macskát a fáról és egy nyitott ablakon át behajította a szobámba. Valószínűleg azért, hogy fölébresszen álmomból. A beomló többi fal belenyomta kegyetlenségem áldozatát a friss vakolat anyagába; a vakolat messze, a lángoknak és a dögtest ammoniákjának segítségével, végkép kidolgozta aztán a macska képmását, úgy, amint láttam.
Bárha ekképp, ha a lelkiismeretemet nem is, de az eszemet könnyen megnyugtattam az imént részletezett ijesztô tényre vonatkozólag, ez a tény mindazáltal mély hatást tett a fantáziámra. Hónapokig nem szabadulhattam a macska rémképétôl, és ez alatt az idô alatt újra olyanforma érzés fogott el, amely lelkifurdalásnak látszott, bár nem volt az. Sôt sajnáltam is már a macska elvesztését, és kezdtem azokban a hitvány lebujokban, amelyeknek most immár törzsvendége lettem, egy másik macskát kutatni, lehetôleg az elsôhöz hasonlót, hogy pótoljam vele.
Egyik éjjel, amikor félig kábultan ott ültem egy gyalázatosnál is gyalázatosabb barlangban, figyelmemet egyszerre csak valami fekete tárgy vonta magára, amely ott pihent az egyik óriási pálinkás vagy rumos hordónak, a helyiség egyik fô ékességének, a tetején. Néhány perc óta merôn odabámultam már ennek a hordónak a tetejére, s most meglepett az a tény, hogy már elôbb nem vettem észre a rajta levô tárgyat. Odaléptem hozzá és megérintettem a kezemmel. Egy fekete macska volt – roppant nagy fekete macska – éppen akkora, mint Plútó, amelyhez minden tekintetben pontosan hasonlított is, egy dolgot kivéve. Plútónak teste egyik részén sem volt egy szál fehér szôre sem, ellenben ezen a macskán volt egy nagy, bárha elmosódó körvonalú fehér folt, amely csaknem egész mellét elborította.
A macska, mikor megérintettem, nyomban felállt, hangosan duruzsolt, a kezemhez dörgölôdzött és láthatóan örült, hogy észrevettem. Ez volt az a teremtés, amelyet kerestem. Rögtön ajánlatot tettem a korcsmárosnak, hogy megveszem tôle; de ez az ember nem tartott rá igényt – nem is tudott róla – soha addig nem látta.
Tovább becézgettem az állatot, s amikor hazafelé készülôdtem, hajlandóságot mutatott rá, hogy elkísérjen. Meg is engedtem ezt neki, s útközben többször lehajoltam, hogy megsimogassam. Mikor haza érkeztünk, a macska nyomban otthonosan érezte magát és hamarosan nagy kedvence lett feleségemnek.
Én azonban csakhamar idegenkedni kezdtem a macskától. Ez éppen ellenkezôje volt annak, amit reméltem, de – nem tudom, hogyan vagy miért – nyilvánvaló ragaszkodása hozzám meglehetôsen undorított és bosszantott. És ez az undor és bosszankodás lassacskán keserű gyűlöletté fokozódott. Kerültem a macskát, de holmi szégyenérzet és régi kegyetlenségemnek az emléke viszszatartott attól, hogy fizikailag rosszul bánjak vele. Hetekig nem vertem meg, sem másként nem erôszakoskodtam vele, de lassan-lassan egyre mérhetetlenebb utálattal néztem rá és némán menekültem gyűlöletes lénye elôl, mint a dögvész leheletétôl.
Kétségtelenül fokozta gyűlöletemet az a fölfedezésem – másnap reggel, miután hazavittem a macskát magammal – hogy hiányzott neki, éppúgy, mint Plútónak, a fél szeme. Ez a körülmény azonban csak még jobban megkedveltette ôt a feleségemmel, akiben, mint már említettem, nagy mértékben megvolt az az emberies érzés, amely valaha engem is jellemzett s legôszintébb és legtisztább örömeim forrása volt.
Ámde mennél jobban idegenkedtem a macskától, ez látszólag annál jobban vonzódott hozzám. Folyton a nyomomban volt, oly makacs szívóssággal, amelyrôl bajos volna fogalmat nyújtanom az olvasónak. Valahányszor leültem, a széken alá kuporodott vagy a térdemre ugrott és elhalmozott utálatos kedveskedésével. Ha felálltam, hogy járkáljak, a lábaim között somfordált, úgyhogy csaknem fellökött, vagy hosszú, éles karmaival a ruhámba kapaszkodva, felmászott a mellemre. Ilyenkor szerettem volna leütni az öklömmel, de mindig visszatartott részben régebbi bűnömnek az emléke, fôleg pedig – ôszintén megvallom – az a körülmény, hogy határtalanul féltem ettôl az állattól.
Nem mondhatnám, hogy ez a félelem valami fizikai bajtól való félelem volt – de mégsem igen tudnám másként meghatározni. Csaknem szégyellem bevallani – még itt a börtöncellában is csaknem szégyellem – hogy a rémületet és borzalmat, amelyet ez az állat keltett bennem, egy szinte elképzelhetetlen agyrém növelte meg. Feleségem több ízben figyelmeztetett arra a különös fehér szôrfoltra, amelyrôl beszéltem már, s amely az egyetlen látható különbség volt a furcsa állat és a régi macska között, amelyet elpusztítottam. Az olvasó bizonyára emlékszik, hogy ez a folt, bár nagy volt, eredetileg nagyon elmosódott, de lassacskán – csaknem észrevehetetlenül, úgyhogy az eszem sokáig képzelôdésnek vélte – pontos körvonalú folttá alakult át. Végül immár olyan tárgynak a mása volt, amelynek a nevétôl is borzadok – és fôként ezért utáltam ezt a szörnyeteget, ezért féltem tôle és ezért szerettem volna le is rázni a nyakamról, ha mertem volna – szóval rémes – kísérteties dolognak – az AKASZTÓFÁNAK a képmása volt! – Óh, gyászos és rettentô eszköze a borzalomnak és bűnnek – a gyötrelemnek és halálnak!
És most immár valóban nyomorult voltam, embertelenül nyomorult. És egy értelmetlen állat – amelynek társát megvetôen elpusztítottam – egy értelmetlen állat gyötört meg lengem – az Úristen képére teremtett embert – ennyi tűrhetetlen szenvedéssel! – Óh jaj! nem volt részem soha többé sem nappal, sem éjjel a pihenés áldásában! Nappal egy pillanatra se tágított mellôlem ez a teremtés; éjjel pedig, minduntalan szörnyű álmokból riadva, ott éreztem arcomon ennek az állatnak a forró leheletét, és roppant súlya – mint megtestesült lidércnyomás, amelyet nem volt erôm lerázni – örökösen ránehezedett a szívemre!
Ennek a kínszenvedésnek a hatása alatt kiveszett belôlem egykori jóságommal csekélyke maradványa is. Gonosz gondolatok lettek egyedüli meghitt barátaim – a legsötétebb, leggonoszabb gondolatok. Állandó rossz kedvem gyűlöletté fokozódott az egész világ, az egész emberiség ellen, és hirtelen támadó, gyakori és féktelen dühkitöréseimnek, amelyeknek most immár vakon átengedtem magamat, rendszerint, sajna! béketűrôen szenvedô feleségem adta meg az árát.
Egyszer valami elintéznivaló házi dologban lekísért a feleségem annak a régi épületnek a pincéjébe, amelyet szegénységünk jelölt ki számunkra kénytelen lakóhelyül. A macska nyomon követett lefelé a meredek lépcsôn, s minthogy csaknem fellökött, ôrülten feldühösített. Felkaptam egy baltát s megfeledkezve dühömben arról a gyermekes félelemrôl, amely eddigelé visszatartotta kezemet, oly csapást mértem az állatra, amely bizonyára nyomban megölte volna, ha eltalálja. De feleségem megragadta karomat és megakadályozta, hogy lesújtsak a macskára. Beavatkozása pokoli dühre gerjesztett. Kiszabadítottam a karomat és fejbe vágtam a baltával feleségemet, aki egyetlen jajszó nélkül holtan rogyott össze.
E borzalmas gyilkosság elkövetése után nyomban azon kezdtem törni a fejemet, miképp rejtsem el a holttestet. Tudtam, hogy a házból nem szállíthatom el sem nappal, sem éjjel, anélkül, hogy ki ne tegyem magamat annak a veszedelemnek, hogy a szomszédok meg találnak látni. Sok mindenféle terv megfordult a fejemben. Elôször arra gondoltam, hogy apróra feldarabolom a hullát és elégetem. Majd föltettem magamban, hogy a pince fenekébe gödröt ások és abba temetem. Majd meg azon tűnôdtem, ne dobjam-e bele a kútba az udvaron – ne csomagoljam-e ládába, mint valami portékát, a szokásos módon, és ne vitessem-e ki valami teherhordóval így a házból. Végül olyasvalami jutott az eszembe, amit sokkal jobb megoldásnak tartottam mindezeknél. Elhatároztam, hogy befalazom a pincében – mint ahogy, régi feljegyzések szerint, a középkori szerzetesek szokták befalazni áldozataikat.
Ennek a tervnek a végrehajtására a pince fölöttébb alkalmas volt. Laza szerkezetű falait nem régen vakolták be nyers vakolattal, amely a nyirkos levegôben még meg sem száradt. Sôt az egyik falban volt egy kiugró rész is, valami hibás kémény vagy tűzhely, amelyet kitöltöttek a hasonlóvá tettek a pince többi részéhez. Bizonyosra vettem, hogy ezen a ponton könnyű szerrel kiszedhetem a téglákat, beleilleszthetem a nyílásba a holttestet és az egészet befalazhatom újra úgy, hogy senki a világon semmi gyanús dolgot nem vehet majd észre.
És ebben a számításomban nem is csalódtam. Feszítô rúd segítségével könnyedén kimozdítottam helyükbôl a téglákat, s miután óvatosan beemeltem a holttestet a fülkébe, álló helyzetben nekitámasztottam a belsô falnak, és nem nagy fáradsággal elfalaztam újra az egész nyílást úgy, amint eredetileg volt.Majd a legnagyobb elôvigyázatossággal habarcsot, homokot és szôrt kerítettem, s olyan vakolatot készítettem, amelyet nem lehetett a régitôl megkülönböztetni, és nagyon gondosan bevontam vele az új téglafalat. Mikor befejeztem a munkát, elégedetten megállapítottam, hogy minden rendben van. A falon legkisebb nyoma sem látszott annak, hogy valaki megbolygatta. A szemetet a legaprólékosabb gondossággal felszedtem a pince fenekérôl. Diadalmasan körülnéztem és így szóltam magamban: – No legalább most az egyszer nem végeztem hiábavaló munkát.
Majd keresni kezdtem az állatot, amely az egész nyomorúság okozója volt, mert most immár határozottan elszántam magamat rá, hogy végzek vele. Ha ráakadok abban a pillanatban, kétségtelenül betelt volna a sorsa. De úgy látszik, hogy a ravasz állat megijedt elôbbi dührohamomtól és óvakodott a szemem elé kerülni. Nem lehet se leírni, se elképzelni, hogy az undok teremtés távolléte milyen mély, milyen boldogító megkönnyebbülést jelentett számomra.
Egész éjjel nem mutatkozott – s így aztán legalább egy éjszaka mélyen és nyugodtan aludtam, amióta a macska bekerült a házamba; úgy bizony, aludtam, noha a gyilkosság terhe ránehezedett is a lelkemre!
Eltelt a második és a harmadik nap is, és kínzó szellemem nem tért vissza. Újra szabadon lélegzettem. A szörnyeteg, ijedtében, örökre elmenekült házam tájékáról! Nem fogom látni soha többé! Határtalanul boldog voltam. Sötét bűnöm tudata nem is igen zavart. Volt egy kis nyomozás is, de ügyesen megálltam a helyemet. Sôt házkutatást is tartottak – de természetesen eredménytelenül. Biztosítva láttam jövendô boldogságomat.
Negyednap a gyilkosság után váratlanul betoppant a házba egy rendôr-különítmény és hozzálátott újra a legszigorúbb házkutatáshoz. Minthogy azonban bizonyos voltam benne, hogy rejtekhelyem kinyomozhatatlan, egyáltalán nem jöttem zavarba. A rendôrök felszólítottak, hogy kísérjem ôket nyomozásuk közben. Átvizsgáltak minden zugot, minden sarkot. Végül, immár harmadszor vagy negyedszer, lementek a pincébe. Egy izmom meg nem remegett. A szívem oly nyugodtan vert, mint az olyan emberé, aki ártatlansága tudatában édesdeden szundikál. Végigsétáltam a pincén. Összekulcsoltam karomat a mellemen és könnyedén ide-oda csatangoltam. A rendôrök teljességgel megnyugodtak és távozni készültek. Széles jó kedvemben nem bírtam magammal. Mondanom kellett valamit, ha csak egy szót is, diadalmam érzetében, meg azért is, hogy még jobban meggyôzzem ôket ártatlanságomról.
– Uraim, – szóltam végül, amikor a rendôrök fölfelé mentek már a lépcsôn, – örülök, hogy eloszlattam gyanújukat. Jó egészséget kívánok önöknek és valamivel több udvariasságot. Igaz is, uraim, ez a – ez a ház nagyon szilárd építmény. (Eszeveszett vágyamban, hogy fesztelenül mondjak valamit, jóformán nem is tudtam már, hogy mit beszélek.) – Mondhatom, nagyszerűen megépített ház. Ezek a falak – mennek már, uraim? – ezek a falak ugyancsak tömörek! – És most, hetvenkedô ôrületemben, hevesen megkopogtattam a kezemben tartott sétabottal a téglafalnak éppen azt részét, amely mögött ott állt drága feleségemnek a holtteste.
De Isten óvjon és szabadítson meg a gonosz karmaiból! Alig hangzott el kopogásomnak a visszhangja, egy hang felelt rá a sírból: tompa, szaggatott kiáltás volt eleinte, mint a gyermeki zokogás, majd csakhamar egyetlen hosszú, hangos meg nem szakadó visítássá dagadt – szörnyű emberietlen üvöltéssé – panaszos rikoltássá, félig a borzalom, félig a diadal ordításává – aminô csak a pokolban támadhat, amikor a halálosan vergôdô elkárhozottak jajgatása összevegyül a kárhozat démonainak ujjongásával.
Hiába akarnék beszámolni gondolataimról.Ájuldozva a szemközt lévô falhoz támolyogtam. A rendôrök szörnyű rémületükben egy pillanatra megálltak a lépcsôn. A következô pillanatban tíz-tizenkét erôs kar hozzálátott a fal lebontásához, amely csakhamar teljesen beomlott. És ott állt a nézôk szeme elôtt aludt vérbe fagyva az immár alaposan feloszlott holttest. És a fején, eltátott vörös szájjal, tüzesen izzó félszemét kimeresztve, ott ült a förtelmes állat, amelynek ravaszsága rácsábított a gyilkosságra és amelynek figyelmeztetô hangja most hóhérkézre juttatott. Befalaztam a sírba ezt a szörnyeteget is!
írta:Edgar Allan Poe | |
AJÁNLOM AZ OLDALT
